A WomenŐ egy írásos világ, mely rámutat azokra a hézagokra egy nő, egy férfi életében, melyet kijavíthat, ha van hozzá bátorsága!
Sajnos egy olyan világban, ahol könnyebb mocskolódni és hazudni, a szeretet már szinte nem is akarja megmutatni, felfedni igazi értelmét. Meddig mehet ez így vajon? Meddig leszünk egymás véleményének rabjai, és meddig hagyjuk, hogy mindig legyen egy bíráló, egy alantas, aki szerint mi rossz emberek vagyunk..? Eszembe jutott egy ember, egy “nő”, akinek én sokat segítettem, Szeretetből.
Aztán eszembe jutott, hogy ez a “nő” milyen végletekig ment el, hogy rossz híremet keltse, miután rájött, hogy a kihasználását nem tűröm tovább.
Egy darabig nagyon bántott a dolog, de ha ma arra gondolok, hogy miért csinálta, pontosan tudom, hogy azért mert a valódi szeretetre és megbecsülésre képtelen ember volt.
Ennek a fajtának az áldozatai vagyunk sokszor, ettől a fajtától kapjuk a legnagyobb igazságtalan elbánást, és ez a fajta okozza szinte minden jóérzésű emberben a dillemákat, és lelki fájdalmat. A kritikának sok típusát elviseljük a világtól, kezdve gyerekkortól, szinte születésünktől fogva. A kritikának azonban sokféle verziója van. Van amelyik épít és van amelyik pusztít.
Az építő kritikát menet közben kapja az ember, a pusztítót pedig általában utóhatásként, gyűlöletből, irigységből, szarháziságból.
Nem vagyok egy haragtartó típus, általában velem szoktak haragot tartani az emberek, mert félnek elém állni.
Kellemetlen vagy sem, de “odarakom” az igazamat akkor is ha nem kérnek belőle, de az igazságtalanságot senkitől, a legközelebbi ismerőseimtől, barátaimtól, családtagjaimtól sem tűröm el. Ilyen az, amikor túl sokat állítanak valótlanságokat az emberek a másikról. Kialakul egy olyan ösztön a másikban védekezés címén, hogy rúgni-csípni-marni mer, bárkit és bármikor ha veszélyt érez. Persze mindig a reakció szokott perpatvart okozni azoknál, akik kiváltják a dolgokat.
Soha nem kellene védekezni, óvni, félteni magunkat, a belsőnket, az érzelmeinket, a gondolatainkat, a vagyonunkat, a céljainkat, hogyha biztosan tudhatnánk, hogy minden egyes ember hasonlóan létezik. Mindezek védelme mindig abból fakad, hogy az alantas fajta közelebb jön…
Amikor egy Legenda távozik az élők sorából, még a leghülyébbnek, legbunkobbnak, legkritikusabbnak is általában elcsuklik a hangja egy pillanatra. Az internet pedig lehetőséget ad arra, hogy részvétet nyilváníts, ledöbbenj, megmutasd, hogy te is elszomorodtál a lesújtó hír hallatán.
Ezt persze nem kell feltétlen ráhúzni a horoszkópokra, de azért azt hiszem a legtöbb visszamarást és igazi ollóvágást mégiscsak a “rákok” tudják megcsinálni.
Nem vagyunk haragtartóak, de mindenre emlékezünk, és ha mégiscsak betelt a pohár, akkor úgy kivágjuk az életünkből a nem oda illőt, mint macskát szarni. Sajnos addig azonban hosszú út vezet. Sok tépelődés, sok át nem aludt éjszaka, sok bizonytalanság és sok meg nem értettség érzés.
Egymást és EGY MÁST illik tiszteletben tartani, támogatni, elfogadni… szeretve tartani. Ha pedig ez nem megy, akkor csendben is lehet maradni, és nem kritizálni. Ez egy óriási tanulás az emberiségnek, ideje lenne a gyűlöletet átformálni szeretetté, és ideje lenne az irigységet átvarázsolni elismeréssé! Ez ilyen rohadt egyszerű.
Ha pedig ez sem megy, akkor meglehet szüntetni a facebook profilokat, az instagrammot és minden internetes fórumon való jelenlétet, és szépen csendben otthon meghúzni magatokat és addig szégyellni az utálatos mivoltotokat, ameddig nem kezdtek el bőgni a tükörbe nézés közben!
Túl sok életet követelt már az eltűrt fájdalom, amit olyanoktól kellett elviselni, akik semmire nem képesek! Benedek Tibor munkássága előtt pedig egy perc néma csönddel szépen magunkba nézve tisztelgünk, és elgondolkodunk azon is, hogy ma miért egy olimpikont vesztett a világ és miért nem azt, akit nemrég emberek szarrá kritizáltak!
Szeretet… másképp nem megy…..
